Valaha volt egy olyan tervem, hogy végigveszem a pártok választási programjait, és az abban olvasható büntetőpolitikai elképzeléseket szakmai szempontból megpróbálom elemezni. Sajnos a programokból sok mindent meg lehet tudni, de azt biztosan nem, hogy milyen büntetőpolitikát kívánnak folytatni, és mindehhez hogyan tervezik átalakítani a büntető igazságszolgáltatás rendszerét. Az egyetlen érdekességet az MDF-nél találtam:

megerősítendő az Igazságügyminisztérium, ami irányítja és felügyeli az ügyészség munkáját és minőségi jogalkotást készít elő

Hogy érthető legyen a probléma, tanulmányozzuk egy kicsit a 3/2004. (II. 17.) AB határozatot. Ez leszögezi, hogy az ügyészség hierarchikus alapon felépülő, szigorú alá-fölérendeltségi elv alapján működő szervezet, melynek élén a legfőbb ügyész áll, aki vezeti és irányítja az ügyészi szervezetet. Az Országgyűlés az ügyészség tevékenységét kétféle módon: az éves legfőbb ügyészi beszámolón, illetve a legfőbb ügyész válaszadási kötelezettségén keresztül ellenőrzi, azonban ezek soha nem válhatnak a konkrét ügyben való ügyészi állásfoglalás szakmai ellenőrzésének eszközévé. Az országgyűlési képviselő arra nem kérhet magyarázatot, hogy a döntés milyen szakmai viták, megfontolások és érvek alapján született meg az adott formában. Ha tehát az interpellációban kifogásolt döntésnek a jogi alapjai megvannak, a legfőbb ügyész a konkrét döntést egyéb szempontok alapján a továbbiakban nem köteles indokolni.

Az AB szerint ennek azért kell így lennie, mert a folyamatban lévő nyomozással összefüggő adatoknak, információknak, nyomozati vagy egyéb cselekményeknek, bizonyítékoknak, stb. az Országgyűlés – és így a nyilvánosság – előtti ismertetése súlyosan veszélyeztetheti a nyomozást, további nyomozati cselekményeknek a végzését, és végső soron a vádemelést és a vádképviselet megfelelő ellátását is. Itt kiütközik, hogy az alkotmánybírák ebben az esetben sem voltak teljes mértékben tisztában a valósággal. Ugyanis nem az a probléma, hogy a képviselők nem látják át, hogy az egyes nyomozások hogyan zajlanak. A gond az, hogy azt nem tudják, miért nem történt vádemelés. Márpedig ha ez a döntés már megvolt, az égvilágon semmi nem veszélyeztetheti a nyomozást - mivel azt már befejezték.

Összességében a határozatból az derül ki, hogy az Országgyűlésnek nincs hatékony eszköze az ügyészség tevékenységének ellenőrzésére. Felmerül a kérdés, hogy akkor kinek van? A független szervezetek esetében általában a nyilvánosság tölti be ezt a szerepet, ez azonban az ügyészi munka esetében teljes mértékben hiányzik.

Az eljárás szereplői a nyomozás során még nagyjából képben vannak, de legkésőbb a nyomozás lezárásakor megismerhetik az összes keletkezett anyagot, és megtudják azt is, a nyomozó hatóság milyen javaslatot tesz az ügyészségnek: az eljárás megszüntetését vagy vádemelést tart indokoltnak. Arra, hogy ezek után az ügyészség mit csinál, senkinek nincsen rálátása. Ha megszüntetik az eljárást, a sértett élhet ugyan panasszal, amit a felettes ügyész bírál el. Az nem zárható ki, hogy ez ugyanaz az ember lesz, aki az utasítást adta a panasszal megtámadott határozat meghozatalára. Azt, hogy pontosan milyen tényállás alapján, milyen minősítéssel emelnek vádat, a bíróság fogja közölni, hogy a döntést ki hozza meg, senki nem tudja: lehet az egyszeri helyi ügyészségi ügyész, de lehet maga a legföbb ügyész is.

Vegyük észre, hogy nem azzal van probléma, hogy a vádemelések jogosságát nem lehet kívülről ellenőrizni: hogy megáll-e a vád, azt majd a bíróság eldönti. A gond azokkal az esetekkel van, ahol a vád messze nem ölel fel annyi cselekményt, amire amúgy lehetőség lenne, vagy pedig egyáltalán nem történik vádemelés.

Elvileg erre találták ki a pótmagánvádat. Ez azonban nem tudja tökéletesen betölteni a rendeltetését, három okból: 1) amikor az ügyészi mulasztás következtében már gyanúsításra sem kerül sor, pótmagánvádat sem lehet emelni; 2) ugyanígy hiányzik ennek a lehetősége akkor, ha kevesebbet ölel fel a vád, mint ami indokolt lenne; 3) az állami vagyon sérelmére elkövetett cselekményeknél a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban kifejtettek szerint nincs helye pótmagánvádnak. Ez utóbbival az a nagyon súlyos probléma, hogy pont ezek azok az esetek, amelyeknél a legnagyobb esélye van arra, hogy a döntés nem szigorúan szakmai alapon születik meg.

Azt, hogy a politika ne befolyásolja az ügyészség munkáját, a mostani rendszer sem zárja ki. A legföbb ügyész megválasztása feles többséget igényel, így a parlamenti többség azt választ meg, akit akar. Nem az ügyész, hanem maga az ügyészi szervezet független, ezért ha a legfőbb ügyész nem a politikai érdekek kizárásával végzi a munkáját, akkor a szervezet sem. És mivel az Országgyűlés előtt nem köteles a konkrét ügyekben hozott döntésekről számot adni, nem ellenőrizhető azok szakmaisága.

Összességében az látszik, hogy az ügyészi munka ellenőrzésére szükség lenne, de erre sem az Országgyűlésnek, sem a nyilvánosságnak, sem a sértetteknek nincs valós lehetősége. Az ügyészség kormány alá rendelésével a politikai befolyásolás lehetősége értelemszerűen továbbra sem lenne kizárva, de legalább a mindenkori kormány politikai felelősséggel tartozna a szervezet működéséért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.